Ki az igazán autonóm ember?
írta: Asztalos Dániel
Akár egy filozófiai vicc is kezdődhetne így…
Az autonómiáról sok fajta elképzelés kering a köztudatban: autonóm személy az, aki minden kényszertől, elköteleződéstől független, önirányító lény, akinek adottak az egzisztenciális feltételei, van egy jó munkahelye, szép autója, nincsenek súlyos hitelei, utazgat, rendszeresen sportol, váltogatja párkapcsolatait, és még sorolhatnám.
De valóban ilyen egy autonóm ember?
A felszínes elképzeléseken túl a pszichológiának, filozófiának és a teológiának is van némi hozzászólása a témához.
Pszichológiai értelemben autonóm személynek azt tartjuk, aki döntéseit, életvezetését függetleníteni tudja a külső és belső kényszerítő erőktől, érzelmi világának hullámzásától, és képes saját szempontjait végiggondolva egy olyan döntést hozni, amellyel tud azonosulni – mondják a szakemberek. A filozófia, szokásához híven visszakérdez:
na jó, de mit jelent az, hogy autonóm?
A fogalom eredeti jelentésében az önmagának törvényt adót jelöli. Gerald Dworkin kérdez rá arra, hogy hogyan is kell pontosan elképzelni azt, ha valaki önmagának törvényt ad? Saját magától találja ki az értékrendszerét, vagy esetleg eldönti, hogy melyik értékrendszerrel azonosul? Egyértelmű, hogy az autonómia azon felfogása, miszerint az egyén egy olyan független gondolkodó lény, aki pusztán saját eszét használva határozza meg gondolkodását és döntéseit, egy abszurditás. Ahogyan a nyelvet is másoktól tanuljuk, úgy a világlátásunkat is erősen meghatározza környezetünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek önálló gondolataink, de érdemes élni a gyanúperrel, hogy értékrendszerünk jelentős részét szocializációnk során szívjuk magunkba. A családterápia folyamatában például rendszerint előtérbe kerül, hogy ki milyen lelki-szellemi örökséget, értékrendszert, viselkedésmintákat, hiedelmeket hoz a származási családjából.
Az egyén szabadsága megmutatkozik abban, hogy ebből az örökségből mivel azonosul és mit vet el; ez lehet egy belső döntés következménye.
Dworkin fontos felvetése az is, hogy az autonómia fogalma torzulna, ha úgy képzelnénk el, hogy az függetlenséget jelentene minden kötelezettségtől is. Hiszen, ha valaki dönt valami mellett, akkor az azt is jelenti, hogy ezzel egyidejűleg kizár más választási lehetőségeket. Ha bemegyek egy kifőzdébe és van harmincféle választék, akkor eldönthetem például, hogy borsófőzeléket eszem tükörtojással. De ha már a kasszába beütötték az összeget, nem variálok, hogy inkább pacalt kérnék, mert rám borítják a borsófőzeléket, vagy kifizettetik velem a pacalt is. Az egyetem, munkahely, párválasztás kérdésköre viszont már egy fokkal több elköteleződést igényel.
Az autonóm ember szabad döntésből a szabadságát eladja vagy elajándékozza. Elmehetek IT managernek és eladom a hetem 40-70 óráját egy komoly összegért cserébe. Ez egy üzlet én adom az időmet, tudásomat, munkámat, ők cserébe ezért adnak pénzt, amiből azt veszek, amit csak akarok. A házasulni kívánó pár kimondja a nagy „igent”, cserébe mindenki másra pedig egy nagy nemet.
Az autonóm ember tehát önmagát szabad akaratból korlátozó személy.
Hogy még egyet csavarjunk a témán, a teológia a józan ésszel szembemenve eljut az abszurditásig. Teljesen érthető, hogy sokan lefordulnak a székről, amikor meghallják, hogy mi azt állítjuk, hogy akkor igazán autonóm a személy, amikor már nem is ő irányítja az életét, hanem a Szentlélek.
„Na ezt a sületlenséget!” – gondolják magukban sokan.
Azonban, ha kísérletet teszünk arra, hogy megértsük, mit is akar átadni a kereszténység, akkor lehetőséget adunk magunknak arra, hogy valamit egy eddig ismeretlen mélységben is megértsünk.
Szóval kétféle nézőpont létezik. Egyik alapján akkor leszek boldog, ha mindent annak érdekében teszek, ami nekem jó, örömöt és élvezetet nyújt számomra. A választásom mindig az adott tárgyból, vagy személyből lecsapolt öröm mennyiségétől függ.
Egy másik nézőpontból – amit egy koncentrációs tábort megjárt pszichiáter, Viktor Frankl fogalmaz meg –, boldogságom annak következménye, ha meg tudok feledkezni önmagamról, és át tudom magam adni egy ügynek, egy értéknek. Ebben az értelemben, ha külső szabadságomat el is veszítem, és már látszólag nem tudok hatást gyakorolni az életemre, még mindig megmarad egy belső szabadság arra, hogy a saját hozzáállásomat alakítsam úgy, hogy teret engedjek a belső növekedésnek.