Az önismeret szerepe a házasságra készülés folyamatában
írta: Elekes Szende
Az ismerkedés időszakában sokszor halljuk, hogy alaposan meg kell ismernünk a másikat, mielőtt végleg elköteleződnénk mellette. Ez teljesen világos, az viszont már kevésbé, hogy mi szükség van az önismeretre a házasságra való felkészülés során? Közhely, de igaz, hogy a házasságban két külön világ találkozik. Ez nemcsak abból fakad, hogy más-más temperamentummal, személyiséggel rendelkezünk.
Mindannyian egy-egy sajátos „csomaggal” érkezünk a párkapcsolatba, amit szakkifejezéssel családi pszichológiai örökségnek nevezhetünk.
Ha nem ismerjük meg ezt a lelki örökséget, az a veszély fenyeget, hogy a családunkban tanult, „magunkba szívott” mintáink automatikusan befolyásolnak majd minket, és ebből fakadóan azt fogjuk egyedül normálisnak tartani, ahogyan mi tapasztaltuk meg a világot. Például, ha családunkban az volt a szokás, hogy édesanyánk mindennap háromfogásos ebédet tett az asztalra, megütközhetünk azon, ha életünk párja felveti, hogy főzés helyett néha rendeljük az ebédet. Az eredeti családunkban tapasztaltak egyfajta referenciapontként, iránytűként szolgálnak számunkra a világban való eligazodás, az emberi kapcsolatok működése szempontjából, de a reflektálatlan minták fájdalmas konfliktusok forrását képezik a párkapcsolatunkban.
Mit tartalmaz a családi pszichológiai örökség?
Az önismeretben való növekedés első lépése, hogy megpróbáljuk megismerni ezt a családi örökséget, majd egy lépéssel tovább menve, döntést hozunk arról, hogy mit szeretnénk ebből tovább vinni a saját családunkba, és mi az, amit el tudunk, akarunk engedni. A teljesség igénye nélkül lássuk mi mindenre terjedhetnek ki a tanult mintáink.A hétköznapi vagy ünnepi szokások, rítusok terén eltérések lehetnek a pár tagjai között azon a téren, ahogyan egy-egy családi ebédet, ünnepet, nyaralást elképzelnek a felek, ahogyan egy szabadnapot eltöltenének, ahogyan a rendhez vagy a pénzköltéshez viszonyulnak stb. A karácsony megszervezésével kapcsolatos különböző elképzelések heves vitákat okozhatnak az első egy-két évben, amíg a „szűk családban vagy nagy családban?”, „legyen ajándék vagy ne legyen?”, „halat együnk vagy káposztát?” stb vitákon a pár sikerrel átvergődik, és kialakítja saját rituáléit.
A családunkban továbbá magunkévá teszünk az élet minden területére kiterjedő kapcsolati és viselkedésmintákat. Hogyan viszonyul egymáshoz férfi és nő, hogyan fejezik ki egymás iránti szeretetüket, tiszteletüket? Ha valaki nem látta, tapasztalta családjában a gyöngédség egyszerű megnyilvánulásait, saját párkapcsolatában szinte idegen nyelvként kell megtanulnia a testi érintés, kedveskedés útján történő szeretetkifejezést. A konfliktusok kezelésére vonatkozóan is eltérő mintákat hordozhatunk magukban. Jó esetben, családunkban megtapasztaltuk azt, hogy az egyet nem értésnek hangot lehetett adni, a vitáknak helye volt, és az időnkénti hangos szóváltás, veszekedés sem fenyegeti a családon belüli szeretetkapcsolatokat. Más családokban a feszültségtől, minden hangosabb szótól rettegnek, mert fenyegeti a család egységét. Ha maga a konfliktus ilyen különböző jelentést hordoz a felek számára, a házasságban az egyik fél elkerülő hozzáállása és kivonulása őrületbe kergeti a konfliktusba beleállni akaró felet.
Eredeti családunkban arról is kialakítunk egy elképzelést, hogy a férfi és női szerep hogyan épül fel, mit tartalmaz, lehet-e rugalmasan alakítani vagy sem. Erre elsősorban az van hatással, ahogyan a szüleink megélték a maguk férfi-női szerepét, ahogyan a döntéseket meghozták, megosztották maguk közt a pénzkeresés terhét, a házimunkát, a gyereknevelési feladatokat.
Jó esetben azt láthattuk, hogy a férfi-nő szerepköre nincs mereven kőbe vésve, a szükség és a család élethelyzetének függvényében rugalmasan alakíthatók – ha anyának éppen többet kellett dolgoznia a munkahelyén, apa is meg tudott főzni egy ebédet.
Házasságra készülve elemi szükséglet, hogy megfogalmazzuk magunk és a társunk számára, hogy milyen elképzeléseink vannak ezel kapcsolatban, és rugalmasan „szabjuk magunkra” azok tartalmát.
Nem utolsó sorban eredeti családunkban magunkba szívunk egy sajátos értékrendet, világnézetet, életfilozófiát, ami magában foglalja, ahogyan a családunk viszonyult élethez, halálhoz, valláshoz, politikához, hűséghez, becsülethez, munkához stb. A szülői, nagyszülői üzenetek által közvetített, magunkévá tett hiedelemrendszer mély gyökeret verhet bennünk és nagyon ellenállónak bizonyulhat az annak ellentmondó értékekkel szemben. Az „ellentétek vonzzák egymást” elv tehát ezen a téren nagyon nem állja meg a helyét, a házasság stabilitásának fontos előrejelzője a világnézeti és értékrendbeli hasonlóság.
A szűk családon túl – transzgenerációs örökségünk
Ha mélyebben szeretnénk megérteni saját működésünket, érdemes a szűk családunk és közvetlen tapasztalataink keretein túllépve több generációra visszamenőleg rátekinteni a transzgenerációs örökségünkre, amely már magában foglalja a nagyszüleink, dédszüleink tapasztalatait, traumáit, a családunkban keringő mítoszokat és családi legendákat.
Felmenőink tapasztalatai észrevétlenül, kimondatlanul adódnak tovább generációról generációra és gyakorolnak hatást életünkre.
Nem is gondolnánk, hogy a háborúban tanúsított hősiességéért kitüntetett dédapánk legendája mennyire meghatározó lehet az önbecsülésünkre, kiállásunkra nézve, vagy az önmagát kemény tanulással és munkával a semmiből felküzdő nagyapánk, nagyanyánk története komoly erőforrás lehet saját ambícióinkban. Sajnos ehhez hasonlóan a felmenőink által elszenvedett egyéni és kollektív traumák, a háborúk, éhínségek, deportálások borzalmai szintén tovább adódnak sejtszinten a következő generációknak, és tudatosítás, feldolgozás híján meghatározhatja hiedelemrendszerünket, különböző szorongások formájában tovább élhetnek bennünk.
Hogyan ne legyünk rabjai a családi örökségünknek?
Egyik legégetőbb kérdés ezek után, hogy mi van akkor, ha szembenézünk a családi pszichológiai örökségünkkel, és olyan tapasztalatok, minták tárulnak elénk, amelyek szomorúságot és szégyent váltanak ki belőlünk? Például előfordulhat, hogy a családunkban több generációra visszamenőleg alkoholizmussal küzdöttek a felmenőink, a családokat szeretetlenség, bántalmazás légköre jellemezte, a házasságok rendre tönkrementek.
Ezzel az örökséggel szembesülni fájdalmas és megterhelő, és a szorongat a kérdés, hogy én élhetek-e másképp, alakíthatom-e másképp a saját házasságomat, családi életemet?
Tény, hogy ezek a tanult viselkedésminták nagy erővel hatnak ránk, ezért érdemes kellő tisztelettel kezelni őket. Különösen stresszes élethelyzetben, amikor beszűkül a reflexiós készségünk, szinte automatizmusként nyúlhatunk a jól ismert reakciókhoz – legyen az egy pohár ital, vagy egy heves indulatkitörés. Továbbá pozitív alternatív minta híján egy újfajta reakció – például a konfliktus higgadt kezelése vagy az érzelmek kifejezése – olybá tűnhet, mintha egy idegen nyelven akarnánk beszélni, amit nem tanultunk korábban. Ugyanakkor – a koncentrációs tábort megjárt orvos-filozófus, Viktor Frankl nyomán – bízhatunk abban, hogy ezek a minták nem determinálnak teljes mértékben. Frankl töretlenül hitt az emberi szabadságban, abban, hogy mindig marad egy szabad játékterünk, amelyen belül mozoghatunk. Ahogy ő fogalmazott, „az ember az a lény, aki mindig maga dönt arról, hogy mivé legyen”. És hogy ez mennyire így van, alátámasztják azok a csendes hétköznapi hősök, akiknek sikerült megtörni többgenerációs családi átkokat.
A családjukban halmozódó szeretetlenség, tönkrement házasságok ellenére csendesen tanúsítják, hogy lehet szép családi életet élni; bár gyermekként bántalmazás áldozatai voltak, ők maguk szülőként nem válnak bántalmazóvá. Hogy mire van szükség a „hullámtöréshez”? Vállalni a szembenézés fájdalmát, tudomásul venni a múltat, lélekben kiengesztelődni felmenőinkkel, akik legtöbbször akaratlanul szenvedést okoznak nekünk. Ha haragot táplálunk magunkban, akkor továbbra is múltunk rabjai maradunk
Úgy nem jöhet létre változás, hogy fogösszeszorítva eldöntöm, nem leszek olyan, mint az apám vagy az anyám. Akkor még mindig hadakozunk magunkban a bennünk élő árnyaikkal.
Böszörményi-Nagy Iván, a családterápia egyik úttörője szerint a családban kapott sebek feldolgozásának folyamatában segíthet, ha törekszünk a szüleink megértésére. Szüleinket is sokféle hatás érte az életük folyamán, és megérthetjük, hogy ők is valamiképp azt nyújtották, amit legjobb tudásuk szerint képesek voltak nyújtani.
Mindemellett egy „új nyelvet” elsajátítani nem könnyű, az automatizmusok átírása sok erőfeszítést igényel. Remélhetőleg számíthatunk párunk együttérzésére ebben a tanulási folyamatban, és még házasságkötés előtt teret tudunk adni sok „nehéz beszélgetésnek”, amelyben megosztjuk egymással küzdelmeinket.