Az önismeret szerepe a házasságra készülés folyamatában (2.)
Lelki érzékenységeink – a bennünk élő gyermek
írta: Elekes Szende
A házasság az egyik legfontosabb kötődési kapcsolat az életünkben, mélységében leginkább az anya-gyerek kapcsolathoz rokonítható. Senki nincs ránk olyan nagy hatással érzelmileg, mint a házastársunk, pozitív és negatív értelemben egyaránt – mint mondják, a házasság a legnagyobb örömök és fájdalmak terepe.
Hogy megértsük ezt a nagy hatást, amit a házastársunk gyakorol ránk, tudnunk kell, hogy a házasságban két idősík találkozik: a múlt és a jelen. Ehhez vissza kell mennünk egészen a csecsemőkorunkig. Gyerekként a szüleinkkel, gondozóinkkal való kapcsolatban kialakultak bennünk bizonyos tapasztalatok azzal kapcsolatban, hogy mit várhatunk az emberi kapcsolatoktól: mások elérhetők-e számunkra, figyelnek-e ránk, gondoskodnak-e a szükségleteinkről, egyszóval elég értékesek és szerethetők vagyunk-e a fontos mások szemében. A házasságban ugyanezek a kérdések – fontos vagyok-e, értékes vagyok-e, szerethető vagyok-e – újult erővel törnek a felszínre és szegeződnek házastársuknak.
“A bennünk élő gyermek arra vágyik, hogy a társunk – a jó anya példájára – lehetőleg találja ki és tökéletesen töltse be legmélyebb vágyainkat és igényeinket – amit persze tökéletlen, gyarló emberként a legjobb szándéka ellenére sem fog tudni, olyankor meg frusztrálódunk, dühösek és sértődöttek lehetünk.”
A múltban továbbá – mivel még a legjobb szülők sem tökéletesek – összegyűjthettünk kisebb-nagyobb érzelmi hiányokat, sebeket az alapvető szükségleteinkben. Például lehet, hogy sok testvérünk volt és a szüleink nem tudtak túl sok személyre szabott figyelmet szentelni nekünk. A figyelem égető szükséglete így egyfajta érzékenységként, „lelki tyúkszemként” marad bennünk, és bukkan fel más fontos kapcsolatainkban, a házasságunkban különösképp. A társunk persze akaratán kívül időnként rálép erre az érzékeny pontra. Egy látszólag jelentéktelen szóval vagy gesztussal, ami a kollegánk vagy a szomszédunk részéről fel sem tűnne, óriási fájdalmat okoz nekünk. Ehhez elég, ha például egy beszélgetés közben előveszi telefonját, hogy válaszoljon egy üzenetre. Olyankor lefagyunk, ledermedünk, vagy dühösen rátámadunk. A másik nem figyel ránk, tehát „nem szeret, nem vagyok fontos neki”. A társunk meg értetlenül áll a helyzetben, mert reakciónk aránytalanul eltúlzott a „vétséghez” képest.
Mit kezdhetünk ezzel a bennünk élő gyermekkel, amelyik várja, szinte követeli magának a figyelmet, gondoskodást, szeretetet?
Az első és legfontosabb, hogy fogadjuk el, és ismerjük fel a „hangját”. Fogadjuk el, hogy nem tudunk mindig racionális felnőtt énállapotban létezni, hanem időnként átkapcsolunk a gyermeki énünkbe, akit alapvető szükségletek, vágyak és félelmek vezérelnek. Próbáljunk együttérzéssel tekinteni erre az énrészünkre, ahogy egy valódi gyermekre tekintenénk.
Jó, ha felismerjük, milyen érzékenységet hordozunk magunkban, ami a házasságunkban is újra meg újra felüti a fejét. Ebben segíthet az, ha megfigyeljük, mik azok a visszatérő tipikus helyzetek a társunkkal való kapcsolatban, amikor lefagyunk, dühössé válunk, vagy aránytanul nagy fájdalmat élünk át. Elképzelhető, hogy valaki számára érzékeny pontot jelent, hogy elérhető-e a szeretett személy, amikor szüksége lenne rá. Ezért számára visszatérő kritikus helyzetet jelent, amikor mondjuk párját valamiért nem éri el telefonon. Ez a helyzet felizzítja alapvető érzékenységét, és a másik elvesztésével kapcsolatos félelmeit. A kapcsolati elbizonytalanodás és félelem pedig arra sarkallja, hogy a másikon dühösen számonkérje az elérhetőségét, vagy „hátra lépjen” a kapcsolatban, érzelmileg kivonódjon, és ezzel védje magát. Számos fájdalmas párkapcsolati konfliktus származik abból, hogy korai érzelmi hiányainkat rávetítjük a társunkra. Úgy érezhetjük, hogy ő vele van a baj, mert nem elérhető, nem figyel ránk, nem szeret eléggé, és nem vesszük észre, hogy ezekben a helyzetekben összecsúszik lelkünkben a múlt és jelen.
Visszatérve a kérdésre, hogy miért fontos az önismeret a házasságra való készületek során?
Ha azonosítjuk magunkban a lelki érzékenységünket, sok fájdalmas kapcsolati konfliktust spórolhatunk meg, amelyben a másikat tesszük felelőssé boldogtalanságunkért. Ha tudatosítom a magammal hozott „lelki tyúkszemet”, nem jelenti azt, hogy legközelebb nem fog fájni, ha a másik „rálép”, viszont tudatában leszek annak, hogy ez a reakció nem feltétlenül a jelen helyzetnek szól, hanem egy múltbeli, mélyebb réteg érintődik bennem. Ha kölcsönösen meg tudjuk osztani társunkkal a felfedezett érzékenységeinket, egymás számára „használati útmutatót” nyújtunk önmagunkhoz, ami segíti a közöttünk lévő szeretetkapcsolat megszilárdulását és a meghittségben való elmélyülést.